Google+
Főoldal / Kiemelt hírek / Trianon és következményei

Trianon és következményei

Amikor az első világháborút lezáró békediktátum aláírására a Nagy-Trianon-palotához igyekvő magyar delegátusok elhaladtak a francia díszőrség előtt, a katonák nem emelték tisztelgésre a fegyvereiket. Az aláírási ceremónia után a magyar delegátusok azonnal elhagyták a palotát, az őrök tisztelegtek előttük. A szerződés aláírásának pillanatáig hadviselő félnek számított Magyarország az antant számára, ezért maradt el az érkezéskori üdvözlés. Azonban nem ez volt a legfőbb mód, amivel a győztesek kifejezték, hogy a magyarok nem egyenrangú partnerek.

Milyen erőviszonyok között érte hazánkat a békekonferenciára szóló meghívás 1919 decemberében? A magyar állam területének jelentős részét az antantállamok már az első világháború első felében odaígérték a szerbeknek a kitartásukért, az olaszoknak és románoknak a harcokba való belépésükért. Négy­esztendőnyi (1914–1918) szakadatlan hadakozás után a Német Birodalommal, a Bolgár Királysággal és Törökországgal alkotott szövetségben vesztette el a háborút az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Magyarország.

Több tévhitet el kell oszlatni. Egy: miután a központi hatalmak szövetsége elvesztette a világháborút, illúzió azt állítani, hogy a magára maradt Magyarország eredményesen ellenállhatott volna az antantnak. Kettő: seregeink idegen földön állomásoztak a ’18 őszi fegyverszünet aláírásának pillanatában. Ebben benne van az a téves felfogás, hogy ha egy haderő idegen földön áll, akkor győzelemre áll. Pedig ismert a híres példa: Napóleon nagy hadserege is az orosz hómezőkön omlott össze. Ha a hátország emberi és gazdasági erőforrás tekintetében vagy a megszállt terület kizsákmányolása miatt kimerül, a szükséges utánpótlás hiányában egy hadsereg elveszíti az anyagháborút, bárhol hadakozik.

Három: Tisza István volt miniszterelnök meggyilkolása 1918. október 31-én a fennálló rend végét jelentette szimbolikusan és a valóságban is. Bár a Horthy-korban kultuszépítői úgy állították be az egykori kormányfőt, ha ő állt volna 1918–1919-ben a kormányrúdnál, akkor Trianon nem következhetett volna be: ez fantazmagória.

Tisza a háború kitörésétől 1917 májusáig állt a háborús kabinet élén. Így a közvélemény hozzá kötötte három éven keresztül a fiúk, férjek, apák milliós tömegének behívását katonának, véráldozatukat, az otthon maradtaknak a nélkülözést, a rekvirálásokat, a sajtócenzúrát, egyes régiókban a katonai közigazgatást, statáriumot. Magyarország leggyűlöltebb embere lett a háború végére, senki nem akarta követni. Akitől mindenki sokat remélt, Károlyi Mihály is elvesztette a tömegek bizalmát, támogatását néhány hónapos kormányzása alatt, mivel az állam szétesését nem tudta megállítani, a társadalom szükségleteit nem tudta kielégíteni, ezért ugyanúgy rekviráláshoz folyamodott, mint korábban a gyűlölt Tisza.

Négy: ekkoriban a nacionalizmus korát élte a világ. A többnemzetiségű Magyar Királyság horvát, szerb, román anyanyelvű polgárai számára elérkezett a pillanat, hogy csatlakozzanak egy nagy délszláv államhoz vagy regáti testvéreikhez – a győztesekhez. Őket semmilyen autonómiatervvel, „keleti svájcos” elképzeléssel nem lehetett a Szent István-i állam keretei között tartani.

Mire a Huszár Károly miniszterelnök vezette magyar, úgynevezett koncentrációs kormányt 1919 végén egyáltalán elismerte és meghívta a békekonferenciára az antant, addigra első világháborús szövetségeseink, a németek, osztrákok, bolgárok már aláírták a rájuk vonatkozó diktátumokat. A Szent István-i magyar állam területének jelentős részét idegen seregek tartották megszállva. Délen álltak a franciák és szerbek, Erdélyben, a Tiszántúlon a románok, Felvidéken a cseh légiók.

A Dunántúl, és a románok által korábban megszállt és kifosztott, majd kiürített főváros, illetve a Duna és a Tisza közötti régió nem volt képes élelemmel, szénnel, tűzifával ellátni a magyar kormány kezén hagyott országrészt. A Huszár-kabinetnek bankhitelt kellett felvenni ahhoz is, hogy a békedelegáció útiköltségeit fedezni tudja, más forrás még ehhez sem állt rendelkezésre.

Ilyen háttérrel Magyarország nem gondolhatott arra, hogy sokáig húzza az időt tárgyalással vagy az aláírás megtagadásával. Kiéheztetett, pénztelen országrész nézett szembe nagy túlerejű, bennünket minden oldalról körülvevő seregekkel.

Az aláírt békeszerződést joggal nevezzük diktátumnak. Nem csupán szigorú tartalma miatt állja meg helyét e kifejezés, hanem azért is, mert a párizsi békekonferenciára küldött magyar delegációt nem tekintették tárgyalópartnernek a győztesek. Jegyezzük meg: a többi vesztes ország küldöttjeit sem. Gróf Apponyi Albertnek éppen csak megengedték, hogy 1920. január 16-án elmondja híressé vált védőbeszédét.

„Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy meghaljon” – jegyezte meg a feltételek ismeretében a magyar delegáció vezetője.

Párbeszédre tett kísérlete monológ maradt, mivel hallgatósága, az antanthatalmak vezetői érdemben nem reagáltak, nem enyhítettek a súlyos feltételeken.
Március-április folyamán Teleki Pál külügyminiszter kezdeményezésére titkos francia–magyar tárgyalásokat is folytattak. Gazdasági előnyöket kínáltunk a franciáknak, csak hogy engedményt érhessünk el az elcsatolásra kijelölt területek és magyar tömegek nagysága terén.

A franciákat ez nem érdekelte, viszont hamar felismerték a lehetőséget, hogy ezzel húzhatják az időt, mielőtt egyértelműen deklarálni kell szándékaikat. Amikor májusban megküldték a szerződés végleges szövegét, csatolták hozzá a francia kormányfő levelét, amelyben Alexandre Millerand miniszterelnök – mint a békekonferencia elnöke – kilátásba helyezte, hogy a határmegállapító bizottságok az új államhatárok meghúzásánál a helyszínen tehetnek engedményeket a magyarok javára. A diktátum aláírása után a határmegállapító bizottságok kaptak egy titkos utasítást a békekonferencia egyik döntéshozó fórumától, a nagykövetek tanácsától, amelyben az állt, hogy ne tegyenek engedményeket a magyarok javára.

A magyar politikai elit több dolgot is remélt a béke aláírásától. Az ellenséges seregek kiürítik a csonka ország még megszállva tartott területeit. Megszűnik az a nemzetközi elszigeteltség, amely addig gátolta, hogy a magyar lakosság élelmiszerhez, ipari nyersanyagokhoz jusson. Kezdetét vehette a gazdasági-társadalmi konszolidáció.

A béke – és a Nemzetek Szövetségéhez való csatlakozás – módot nyújthatott arra, hogy nemzetközi fórumon kérjünk orvoslást az idegen államok impériuma alá került magyar kisebbségeket ért jogtalanságok sorozatáért. És lehetőség nyílt arra is, hogy az antanthatalmak sajtójában – amire addig mint hadviselő félnek nem adatott lehetőség – propagandát folytassunk és elmondhassuk, milyen kirívó igazságtalanságok érték a békediktátummal a magyarságot. Akkoriban ugyanis Trianon megítélésé­ben össznemzeti konszenzus uralkodott a magyarok körében.

A remények egy részéről gyorsan kiderült, hogy csupán illúzió. A Nemzetek Szövetsége nem úgy funkcionált, mint az igazságtalanságok felett korrigáló döntést hozó nemzetközi fórum, hanem az első világháborút megnyerő hatalmak által létrehozott új rend őreként működött. A világháborús vesztes utólag itt sem győzhetett. Ennek következtében a revízió nemzetközi propagandája – „Justice for Hungary!” – is süket fülekre talált a külföldi közvélemény előtt.

A brit sajtómágnás, Lord Rothermere (Harold Sidney Harmsworth) mellettünk állást foglaló akciója egyedülállónak számított, de semmi eredménnyel nem járt. A határokon túlra került magyarságnak az utódállamokban másodrangú állampolgári sors jutott osztályrészül, és kezdetét vette fokozatos asszimilációjuk.

Két ponton azonban sikerült áttörni az antantot és a kisantantot alkotó utódállamok zárt szövetségét. Egyfelől a soproni népszavazás (1921) sikeres területi revíziónak tekinthető, másfelől a britek és az olaszok nyomására a franciáknak és az Edvard Benes vezette kisantantnak is hozzá kellett járulni a magyar pénzügyi stabilizációt megalapozó népszövetségi kölcsönhöz (1924). Edvard Benes sokat dolgozott azon, hogy a magyarok hiteligényét megfúrja, majd sokat azon is, hogy megkapjuk, mert a britek megüzenték neki, csak a magyar kérés teljesítése esetén realizálódhatnak a hitelfüggő Csehszlovákia pénzügyi igényei.

Csonka-Magyarország gazdasági-társadalmi konszolidációja Bethlen István miniszterelnöksége és helyettese, Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején fokozatosan megvalósult. Alaposan végiggondolt és következetesen megvalósított programjuk volt az ország és a nemzet talpra állítására.

(forrás: Magyar Idők)