Google+
Főoldal / Blogoló / A POKOLBA VEZETŐ ÚT (2. rész)

A POKOLBA VEZETŐ ÚT (2. rész)

Május végén fontos választás következik: döntünk Európa és benne hazánk hosszú távú jövőjéről. Ahhoz, hogy jól dönthessünk, ismernünk kell a tétet, vagyis azt, hogy bevándorló kontinens leszünk-e, vagy megmaradunk a nemzetek Európájának. Hogy mit akarnak a bevándorláspártiak, azt nem mindenki érti, mert nagy szavakba burkolják. Demokrácia, európai értékek, az idegen szép, másság stb. Érdemes azonban a mélyére nézni és felvázolni a különféle utópiáktól a Kalergi-terven, Popper nyílt társadalom elméletén át a Soros-tervig ívelő nézeteket, a Soros-hálózatot és kiszolgálóit, köztük a magyar ellenzéket, valamint az EU lopakodó migrációs tervét.

  1. Gyarmatosítás, rabszolgaság

A mai migrációt, illetve a migrációt szervező és támogató erőket nem lehet megérteni anélkül, hogy a szellemi és gyakorlati előzményeket meg ne ismernénk, akkor is, ha látszólag nincs közvetlen összefüggés közöttük, mert áttételesen mégis hatottak rá. Így van ez a gyarmatosítással, illetve az azzal összefüggésben lévő újkori rabszolgasággal is.

A nagy földrajzi felfedezések koráig gyakorlatilag nem keveredtek egymással nagyobb mértékben a népek, Európa a fehéreké volt, Afrika a feketéké, vagyis az őslakosság dominált mindenhol. A legnagyobb lakosságcsere Amerika felfedezése után következett be, amikor is nagyjából kiirtották az indián lakosságot, vagy rezervátumokba kényszerítették őket, illetve visszaszorították a lakhatatlan őserdőkbe, mezőgazdaságilag művelhetetlen területekre. A Közép- és Dél-Amerikában létező államalakulatokat megsemmisítették (maják, aztékok). Az újonnan érkező telepeseknek azonban munkaerőre volt szükségük, ezért Afrikából kezdték beszállítani a rabszolgákat, mert az indiánokat nem tudták munkára fogni, illetve nagy részüket egyszerűen megölték.

A keveredés leginkább Dél-Amerikában volt jelentős, a latin betelepülők könnyedébben fogták fel az életet, mint az angolszászok, így ott szinte minden színárnyalattal találkozhatunk: fehérek, feketék, mulattok, meszticek stb. Észak-Amerikában csak a konföderációs háború és a rabszolga-felszabadítás után húzódtak fel észak felé is a feketék, de a keveredés nem jelentős. Gondoljunk csak arra, hogy még a múlt század közepén is csak külön ajtón szállhattak fel a buszra a feketék. Csak a mostani nagyfokú liberalizmus billentette át az ingát a másik oldalra, és azóta muszáj például minden krimiben egy szimpatikus négert szerepeltetni, lehetőleg rendőrfőnökként.

 

A rabszolga kereskedelem szinte elnéptelenítette Afrika part menti részeit, a rabszolga kereskedők – akik jórészt arabok voltak – később a kontinens belsejébe is kénytelenek voltak behatolni. Az Amerikába induló hajókon kegyetlen körülmények uralkodtak, néha a szállítmány fele sem érkezett meg a rendeltetési helyére, de így is hatalmas hasznot hajtott a kereskedőknek. Egy a kilencvenes évek végén készült kutatás számukat 10-11 millióra teszi, akik közül körülbelül másfél milliónyian haltak erőszakos halált a hajókon – ahol az emberek egymás hegyén-hátán, összeláncolva, lemeztelenítve ültek – kitört lázadások következtében, vagy veszett oda az embertelen körülmények következtében az átlagosan két hónapig tartó út során. Az 1867-ig (amikor az utolsó hajó érkezett meg Brazíliába), három és fél évszázadig tartó kereskedelemből a portugálok/brazilok vették ki a legnagyobb részt a maguk 5,8 millió rabszolgájával; őket követik a britek (3,2 millió) és a franciák (1,3 millió)

Európa gyarmatosító országai: Anglia, Spanyolország, Franciaország, Hollandia, Portugália, Belgium a huszadik századig tulajdonképpen megmaradtak színtiszta fehérnek, de a gyarmatok önállósodása után tömegével kezdtek betelepedni az ottani őslakosok, részint az új rezsimek elől menekülve, részint munkaerőként, és mivel többnyire állampolgárságuk is volt, ez nem járt különös nehézséggel. A mai napig létező Brit Nemzetközösség országaiból változatlanul könnyű betelepülni az anyaországba, így kerültek a feketék mellett indiaiak, pakisztániak stb. is az országba. Franciaországba Algéria függetlenedése és a vietnami háború következményeként települtek be százezrek.

Németországnak nem volt jelentős gyarmatbirodalma, ők a II. világháború után fellendült gazdaság igényelte vendégmunkásokból kaptak pár milliót, elsősorban Törökországból.

A volt Németalföld országai (Hollandia, Belgium) is jelentős számú bevándorlót fogadtak már a múlt századokban is, a Holland Kelet-Indiai Társaság vonzási területéről és Afrikából.

Akik kimaradtak a gyarmatosításból, így a Monarchia országai, Lengyelország, Balkán, a XX. század végéig jórészt megmenekültek a színes bőrű betelepülőktől, természetesen egyedi esetek itt is előfordultak.

 

Az írás vége felé fel kell tennünk a kérdést: mi köze a rabszolgaságnak a migrációhoz? Főképpen egy szó: munkaerő. A gyarmatosítás és a rabszolga kereskedelem még nem szólt, nem szólhatott a demográfiai gondokról, sőt, pont ellenkező jelű gondokat okozott, hiszen hatalmas területek néptelenedtek el Afrikában. A gyarmatosítás pedig a gátlástalan rablásról, a természeti kincsek következmények nélküli kiaknázásáról szólt, a környezet letarolásáról. Afrika nem véletlenül lett mára egy jórészt élhetetlen kontinens, nem véletlenül keletkezett a Száhel-övezet, nem véletlen a vízhiány, a termőföldek pusztulása stb. Mindezek ellenére megtörtént a demográfiai bumm. Afrika lakossága 1950-ben 233 millió volt, jelenleg 1,3 milliárdan lakják, és 2050-re 2,5 milliárdot prognosztizálnak. Az egyre nagyobb jólétben élő nyugati társadalmaknak égető szükségük van az őket kiszolgáló kétkezi munkára, főleg a szolgáltatások területén, de a szalag mellé is. Hogy ez a tervük reális-e vagy sem, arról is el fogunk gondolkodni.

 

(Bodoni)

folyt. köv.