Google+
Főoldal / Rovatok / Kávészünet / A hiányunk mi vagyunk – D. Tóth Kriszta

A hiányunk mi vagyunk – D. Tóth Kriszta

A hiányunk mi vagyunkA Százhalombattai Hírtükör hírei…

D. Tóth Kriszta volt a vendége a százhalombattai Hamvas Béla Könyvtárnak október 9-én. A korábbi televíziós személyiség első “felnőtt” regényét mutatta be az olvasóknak az Országos Könyvtári Napok keretében.

 

A Jöttem, hadd lássalak személyes élményeken alapul, és a szerzőnő édesanyjának állít emléket. Hiteles korrajz a 70-es – 80-as évek Magyarországáról annak minden korlátozottságával, romlatlan romantikájával és elvágyódásával. Egy életről szól, amely lehetne bármelyikünké. Főként, mert beteljesületlen és befejezetlen. Vagy mégsem, mivel D. Tóth Krisztina valódi szépirodalmat írt: befejezte és beteljesítette az élettörténetet.

 

Egyébként nemcsak íróként, hanem gyermekként is, hiszen mindazt, amiről édesanyja álmodozott, a világlátást, a multikulturális lehetőségek megélését, a szereplést, a tündöklést, az alkotást, a világban való nyomot hagyást megtette helyette. Megtehette, mert addigra más lett a világ – mondja ő -, és megtehette, mert éppen az édesanyjától megkapta az ehhez szükséges szellemi, lelki muníciót.

 

A regény a haldokló mama visszaemlékezése és egy ezzel párhuzamosan, korabeli újságcikkeken keresztül bemutatott történet: a Hufnágel Pistié. Azé a titokzatos angol férfié, aki úgy tűnik fel az élettörténet elején, mint szőke herceg a fehér lovon. Valójában hercig fehér BMW-n jobb oldali kormánnyal egy tökéletesebb, a szó minden értelmében gazdagabb élet ígéretével.

 

Fehér ló ide, szőke herceg oda, a valódi történetekben a lányok nem Hufnágel Pistihez mennek feleségül, és a valódi történeteknek ez rendszerint jót is tesz. D. Tóth Kriszta könyve hónapokig vezette az eladási listákat, sőt egy hétig első helyen szerepelt a kortárs alkotások között.
A mama története tíz éve kívánkozott kifelé belőle. Jót tett a könyvnek, hogy vérbeli újságíróként, korabeli cikkekből, filmhíradókból, kortárs beszámolókból alaposan felkészülve fogott hozzá. Kellett a televízió “intenzív, hajtós” hétköznapjaitól való elszakadás is, amiről az író-olvasótalálkozón csak annyit mond: sem szakmailag, sem emberileg nem vállalhatott több kompromisszumot. Hogy a regényírás terápia is volt számára? Természetesen, huszonkét évesen vesztette el a mamát, volt mit feldolgoznia. A legérdekesebb mégis az, amit arra a kérdésre felel: hogyan segített a könyv a személyes felépülésben.

 

“Kezdetben azt gondoltam, ha megírom, azzal sikerül majd lezárni a gyászt és elengedni végre a fájdalmat. Nem ez történt. Megtanultam elengedni a szándékot, hogy le kell zárni a múltat. Nem kell lezárni. A hiányunk ugyanis épít minket, a hiányunk mi vagyunk.”

 

Forrás: www.hirtukor.hu
Érd, 2013.10.19.